Nem az a bátor,aki nem fél semmitől,hanem az, aki fél valamitől,de  képes szembe nézni vele.

 Vesztesek filozófiája

Mert halogatod.
Mert kifogásokat keresel.
Mert gyáva vagy élni.
Mert nem figyelsz magadra.
Mert becsukod a szemed.
Mert hazudsz magadnak, és hazudozol mindenkinek.
Mert elhiszed, hogy gyenge vagy.
Mert az a hitvallásod: Úgysem sikerül
Mert mindig befogod a pofád.
Mert amikor tenned kellene valamit, reszketve elbújsz.
Mert lapítasz, mint egy kártékony féreg.
Mert nem vállalod a felelősséget.
Mert mindig megmagyarázod,
Hogy miért nem érted el.
Mert dagonyázol a saját vereségeidben,
Mint disznó a sárban.
Mert döglesz a tv előtt, akkor is,
Ha már nyakig vagy a szarban.
Mert mindig csak mások maradékát zabálod.
Mert sosem léped át határaid.
Mert azt hiszed másoknak fontos vagy.
Mert nem tiszteled magad.
Mert olyan vagy, mint egy birka,
Bólogatva nézed amíg széttépnek az erősek.
Mert megállsz pihenni amikor nem lehet.
Mert feladod.
Mert elfogadod, hogy selejt vagy.
Mert leállsz.
Lassan elkezdesz veszíteni. Aztán csak szűkölsz belül némán, aztán már nincs tovább. És aztán rájössz te magad, hogy nem lesz több lehetőség. És még jobban félsz. És lefekszel.
És ott maradsz. Mindenki elmegy mellőled, mert a veszteseket mindenki otthagyja. Lassan csend lesz. Egyedül maradsz. Élő halott vagy. Egy dög. Várod a végét. Várod, hogy végre vége legyen.

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.

 –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Minden, amiről azt hinnénk, hogy lehetetlen, ott vár ránk valahol az úton... vár ránk és arra, hogy a mi segítségünkkel megvalósulhasson. Ne szalaszd el!

Akaraterő 

Más nem,csak önmagad tehet a dolgok eléréséért.

DSIDA JENŐ: ŐSZ A SÉTATÉREN

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

Bús emlékek simogatnak bennünket, gondolatainkba sokszor - újra elsiratjuk szeretteinket. Nyugalmat nem találunk, üresnek érezzük életünket nélkülük. Hiányuk fáj, de szívünkben velünk vannak - az emlékezéssel élnek tovább.